HOLTVÁGÁNYON

Illiberális

Valamilyen szinten megértem. Egyrészt így sosem tudtak beilleszkedni a társadalomba. Mindig furán néztek rájuk, az ellentétes nem tagjai inkább tartották a távolságot, ebből fakadóan nemi életük legfeljebb saját magukkal lehetett, vagy valami hasonlóan torz lénnyel, akinek már mindegy volt, csak legyen már valami. Ami legalább hasonlít a szexre. És a társadalomból ezek az alakok mindig kilógtak. Megbámulják őket a kisgyerekek, a gyengébb alkatúak sírva is fakadnak, ijedten ölelik át anyukájukat, bebújnak apukájuk mögé és onnan lesnek kifelé, hogy akkor most tényleg létezik a Mumus ezek szerint. Társas kapcsolataik már a kezdeti közösségformáló, szocializáló hatású intézményeben a minimumra redukálódott, osztály csúfjai, kiközösítés, a gyerekek kegyetlenek egymással. Később meg kell harcolni minden munkahelyért, minden pozícióért, hiszen a vezetők ösztönszerű módon az életképesebbeket szemelik ki előléptetésre és hát ezek nincsenek benne ebben a kosárban. Mármint az életképesekében.

Ők csak vegetálnak. Pár és család nélkül, sikertelenül, és nap mint nap irigyen nézik a normális embereket, akik erős közösséget alkotnak, úgy, mint család, nemzet. És ebből ők kilógnak. És már nem csak a kinézetük okán. Kilógnak a gyűlöletükkel, amit éreznek mindenki más iránt, aki normális. A lelkük roncsolódott, gondolkodásuk túlélésszerű módon kezdett el tendálni az aberrációk felé, mivel azon a térfélen jó eséllyel találhatnak rá hasonszőrű, elmaradt abortuszból visszamaradt egyedekre, akikkel megértik egymást. Adott esetben azonos neműekkel. Vagy olyanokkal, akiket a kelleténél jobban megérint a gyermeki ártatlanság bája, vagy a háziállatok ösztönös kedvessége és feltétlen szeretete, ragaszkodása... Ekkor döbben rá a szerencsétlen arra, hogy közösségre lelt. Végre. A normalitást egyébként is gyűlölte, hiszen semmiféle normális, hagyományos, a többségi társadalom által állított mércének nem tudott megfelelni. Így kezdte el szeretni a másságot. Azt, ami eltér a normálistól. Mindent, ami nem normális, ami elhajlás, vadhajtás.

Jött a dackorszak elmebeteg verziója: Ha nem tudok normális lenni, már meg sem próbálom, sőt, sokkal inkább azon leszek, hogy még véletlenül se lehessek az! Ha ki kell lógnom a sorból, akkor kiállok belőle egészen! És a másság, az aberrációk szeretetével együtt végképp ledobta minimálisan rajta maradt civilizációs gúnyáját és hangos szószólója lett a normálistól eltérő trendeknek. Célja a káosz kialakítása, a rend felbontása, minden érték relativizálása, a hagyományos gondolkodásmód megsemmisítése. Azért, hogy ő soha többé ne lógjon ki sehonnan. Az ilyenek, az aberráltak egy olyan társadalomban éreznék jól magukat, ahol nincs nő, férfi, gyerek, csak egyedek, lehetőleg minél inkább eltorzítva, összefirkálva, átoperálva, valamiféle pár szavas műnyelvet beszélve, ahol nincs érték, nincs semmiféle kultúra, csupán a gyalázat, a közönségesség, a vulgarizálás szennye, a tehetségtelenek, a mentális betegek üressége, amit látszatra kitölt a selfie-antikultúra, ahol nem kell megfelelni semminek és senkinek, hiszen "megvalósíthatod önmagad, úgy ahogy te akarod", és "élj a mának", mert mit számít, mi lesz holnap, mert ugye az is relatív, hogy egyáltalán lesz-e holnap... Itt, egy ilyen disztópiában éreznék ezek jól magukat. Ott lubickolnának az igénytelenség, sekélyesség, ostobaság és deviancia moslékszerű állagában, a többi, végtelenül lealjasított, nemi identitásától, kultúrájától, gondolkodási készségétől, lelkétől, szívétől, agyától megfosztott embermaradvánnyal és akkor többé már nem lógnának ki a sorból olyan zavaró módon.

Ezek megteremtenék a saját társadalmukat a saját arcképükre. Létrehoznának egy beteg torzót, csak azért, mert ők olyanok lettek, amilyenek. Ezzel igazolhatnák önmaguk létezését, életük élettelenségét, a saját tükörképüket, amit legalább annyira gyűlölnek, mint a többségi társadalmat, és ott érezhetnék igazán úgy, hogy végre valakik, végre azonosak az esélyek - mert hát nincsenek elvárások, szokások, nincs etikett, nincs érdem szerinti megítélés, csak legyél aki vagy és kész.

Na, ezek a vonatsíneken fekvő nyomorultak is éppen ilyenek. Csak rájuk kell nézni. Érett, életképes és igényes férfikéz még nem simogatta ezeket az amorf testeket. Soha. És nem is fogják. És már bejárták az aberrálttá válás legfontosabb lépcsőfokait. Most ott tartanak, hogy közszereplővé válnak. Azon az oldalon, ott. Ott, ahol ehhez elég a vonatsíneken fetrengeni. És akkor hátha ismertté válnak. Hátha lesznek olyan hasonszőrűek akiknek szimpatikusak lesznek és végre egy olyan közösségben érnek révbe, ahol megértik őket. Ha úgy, hogy közben meztelen gyerekek fotóit és videóit kell csereberélni, hát úgy, Ha el kell szívni egy-két spanglit, hát úgy. (Hátha közben valamelyik betépett agyú a bódulatában esetleg még meg is dug...) Ha az állatokkal szexelést kell propagálni, az sem baj. De legalább lesznek társaink. Olyanok, mint mi. Torzak ugyan kívül-belül, de a társaink. Mosolyoghatunk rájuk, megfoghatjuk a kezüket, és közösen kárhoztathatjuk a többségi társadalmat MINDENÉRT. Ilyenek ezek a vonatsíneken hempergők. És szorgosan bontanának mindent, ami ma a klasszikus társadalmi felépítményt alkotja. Családot, népet, hazát, értékrendet. Azért, hogy egy szép napon mindenki olyanná váljék, mint ők. Ezek a torzók ezt akarják elérni. Ezért kellene mielőbb teljes sebességre kapcsolni a vasutasunknak.

http://illiberalis.blogstar.hu/./pages/illiberalis/contents/blog/28053/pics/lead_800x600.jpg
Demokratikus Koalíció,DK,gyurcsánypárt,liberálisok
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?